Van rendezvény, ahová az ember a társaság miatt megy, és van, ahova azért megy el, mert a program igazán különlegesnek ígérkezik. És van olyan, ahonnan úgy indul haza, hogy legszívesebben már most beírná a naptárába a jövő évi időpontot. A XXV. Villa Negra Szimpózium kiállításmegnyitója számunkra pontosan ilyen este volt.
Ha lemaradtál volna a megnyitóról, ne csüggedj. A kiállítás megtekinthető 2026 nyár végéig a zalaszentgróti Dóka Éva Pincészetben ingyenesen, előzetes bejelentkezést követően ezen a telefonszámon: 06 30 902 7443
Vendégcikk: Joó Zsófia írása
Ahogy megérkeztünk a zalaszentgróti Dóka Éva Pincészetbe, rögtön feltűnt valami, ami évről évre változatlan: a tömeg. Több mint százan gyűltek össze, mégis leginkább ismerős arcokat láttunk. Olyan volt az egész, mint egy régen várt baráti találkozó. Mindenhol öleléseket láttunk, nevetések hangzottak fel, poharak koccantak össze, miközben a Kiállítótér falain frissen elkészült festmények sorakoztak, a térben szobrok vártak arra, hogy valaki megkerülje őket még egyszer – mert elsőre úgysem lehet mindent felfedezni rajtuk.
És talán éppen ez a Villa Negra egyik legnagyobb varázsa.
Villa Negra Szimpózium Zalaszentgrót: Közvetlenül, közösen
Itt senki sem érzi azt, hogy feltétlenül és mélyrehatóan értenie kellene a kortárs művészethez. Nem kell megfejteni minden ecsetvonást vagy szobrászati gesztust. Lehet kérdezni. Lehet vitatkozni. Lehet egyszerűen csak nézni. Az alkotók pedig nem távoli művészek egy piedesztálon, hanem beszélgetőtársak. Egy pohár zalai bor mellett ugyanúgy szóba elegyednek bárkivel, mint régi barátaikkal.
Hirtelen el is felejtettük, hogy egy kiemelt jelentőséggel bíró, patinás művésztelep tárlatán vagyunk, bő kéttucat díjnyertes, neves festő- és szobrászművészekkel körülvéve. Pedig a Zalaszentgróti Villa Negra Szimpózium immár huszonöt éve működik, és mára hazánk egyik legjelentősebb kortárs képzőművészeti alkotótáborává vált.
Idén huszonnégy festő- és szobrászművész dolgozott együtt a csáfordi Villa Negra épületében, teljes alkotói szabadságban. Nem közös témát kaptak, nem diktált a megrendelői igény, hanem egymás társaságában, mégis ki-ki a maga elképzelése szerint dolgozott.
A jubileum jelentőségéről Lelkes Márk Cserny-díjas szobrászművész, a Villa Negra Művészeti Egyesület elnöke is megható őszinteséggel beszélt.
„Huszonöt év egy művésztelep életében óriási idő. Kevés olyan alkotóközösség van Magyarországon, amely ennyi ideig meg tudta őrizni a szabadságát, a kíváncsiságát és a közösségi erejét. Külön öröm volt, hogy idén nagyon sok régi alkotótárs tért vissza közénk. Ez nemcsak egy jubileum volt, hanem egy újabb bizonyítéka annak, hogy a Villa Negra valóban egy összetartó közösség.”
Ahogy hallgattuk a beszélgetéseket, egyre inkább világossá vált, hogy a Villa Negra valójában sokkal több egy alkotótábornál. Negyed évszázad alatt nemcsak művek születtek itt, hanem emberi kapcsolatok, barátságok, közös történetek is. Olyan kapcsolatok, amelyek ma már Zalaszentgrót arculatának is részei. Elég csak a város gazdag köztéri szoborkincsére gondolni, melynek legújabb „tagja”, Böszörményi István egy új alkotása már a Szent Gróth Termálfürdő parkját díszíti.
Mit mesélnek a művek?
Miközben egyik alkotástól sétáltunk a másikig, egyre inkább azt éreztük, hogy itt nem egyszerűen elkészült műveket állítottak ki, hanem történeteket. Minden alkotás mellé néhány személyes gondolat is került, ám ezek nem magyarázatok voltak, inkább apró ablakok, melyek belesve megérthettük, hogyan gondolkodik az alkotó.
Lestyan-Goda János, a borászat udvarán elhelyezett, Bodorka című mészkőszobrának kiindulópontja például a gyermekkor volt. A Körös-parti horgászatok, a vízparton töltött hajnalok és a halak mozgásának emléke lassan váltak alkotói inspirációvá, amely végül egy absztrakt, mégis mindenki számára felismerhető halformában öltött testet. Ahogy ő fogalmaz, a szobor egyszerre idézi a víz hullámzását és valami ősi, időtlen állandóságot – mintha mindig is létezett volna, és mindig is létezni fogna.
Lelkes Márk munkáiban egészen más kérdések foglalkoztatják a nézőt. A Lebegtetett mag című alkotás egy korábbi köztéri szobor kifúrt elemeiből született, bizonyítva, hogy egy már-már hulladéknak hitt anyag is új jelentést kaphat. Az Aranymetszett táj pedig arra hívja a látogatót, hogy maga döntse el, mit szeretne látni a kőtömbbe nyitott „ablakon” keresztül: a teljes tájat vagy csupán egy kiragadott részletet. Ahogy a művész írja, számára nem a forma önmagában fontos, hanem az a nézőpont, amelyen keresztül azt szemléljük.
Mosolyt csalt az arcunkra Boros Miklós János installációja is, amely egyszerre reflektál a Villa Negra huszonöt éves történetére és Kazimir Malevics ikonikus Fehér alapon fekete négyzet című művére. A művész játékosan egyetlen mondatba sűríti a helyszín lényegét:
„Dóka Éva borászatában vagyunk. Engem Boros Miklós Jánosnak hívnak. A falap fekete, a bor fehér.”
Kevés mondat mutatja meg ennyire könnyedén, hogy a kortárs művészetnek nem mindig kell komolynak vagy nehezen megfejthetőnek lennie – néha elég hozzá egy jó ötlet, egy csipet humor és egy pohár zalai bor.
Művészet és bor, avagy a régi barátság
A kiállítás helyszíne nem véletlen. A Dóka Éva Pincészet évek óta otthont ad a szimpózium zárótárlatának, és néhány perc után teljesen természetessé válik, hogy a borospoharak és a festmények ilyen jól megférnek egymás mellett. A vendégek hol egy kép előtt időztek el hosszabban, hol egy bor mellett. A két élmény szinte észrevétlenül fonódott össze.
Dóka Évával arról beszélgettünk, hogy ez az együttműködés sokkal mélyebb egyszerű partnerségnél.
„Számomra ez egy örökölt történet. Édesapám még akkor barátkozott össze a fiatal művészekkel a csáfordi hegyen, akik annak idején életre hívták a Villa Negrát. Én tulajdonképpen ezt a kapcsolatot örököltem meg, és mindig megható belegondolni, hogy ennyi év után is él és virul. Óriási megtiszteltetés számunkra, hogy ennek a közösségnek részesei lehetünk, és hogy a kiállítás évről évre nálunk talál otthonra. A bor és a művészet szerintem ugyanarról szól: élményt adni, közösséget teremteni és összehozni az embereket.”
Mi is ezt az összetartást, összetartozást láttuk, ezt éltük meg. Az este végére már szinte senki sem sietett haza. Kis csoportok beszélgettek az udvaron, bent még mindig akadt valaki, aki egy festmény előtt állt, máshol egy szobrász magyarázott egy kíváncsi látogatónak. Nem volt hivatalos protokollhangulat, nem volt távolságtartás. Inkább az az érzés lengte be az estét, hogy jó itt lenni.
Laikus művészet tisztelőként minket itt leginkább az az érzés fog meg évről évre, hogy a kortárs művészet lehet közvetlen, szerethető és emberközeli. Hogy egy kiállítás nem feltétlenül csendes sétát jelent fehér falak között, hanem beszélgetéseket, hihetetlen sztorikat, nagy találkozásokat és közös élményeket.
Aki pedig lemaradt a tárlat megnyitójáról, ne keseredjen el: a kiállítás nyár végéig megtekinthető a Dóka Éva Pincészetben. Ingyenesen, csupán előzetes időpontegyeztetés szükséges hozzá. Ha idén csak egyetlen kortárs művészeti programot választotok Zalában, jó eséllyel ez lesz az, amelyről még sokáig beszélni fogtok.
fotó: Joó Zsófia, Szeretünk Zala
A cikk 2026. július 18-án jelent meg.
